Kricskovics Zsuzsanna: A Magyar Origami Kör megalakulásának története...

Visszaemlékezés, a Magyar Origami Kör megalakulásának előzményeiről
írta: Kricskovics Zsuzsanna, a Magyar Origami Kör alapítója és tiszteletbeli elnöke


Az Origami Kör megalakulásának huszadik évfordulójának másnapján, 2008. január 19-én összejöttünk néhányan, hogy megünnepeljük a Kör születésnapját. Voltak, akik később kapcsolódtak be a Kör munkájába, nem ismerték a megalakulás előzményeit. Próbáltam egy-két mondattal megvilágítani azt a kort, amely már annyira idegen a mai fiataloknak,- és amelyben létrejött egy nem felülről vezérelt, nem politikailag előírt, nem okosok által kitalált, hanem valóban, jó értelemben civil kezdeményezés – ami két évtizede működik, és, remélem, még unokáink is hasznát látják…


Sajnos, nem léphetem át ügyesen a kérdést, magamról is beszélni kell, hiszen én erőltettem, szelíden gyomrozva dr. Kriston Vizi Józsefet, a Szórakaténusz Játékmúzeum igazgatóját, hogy a hagyományos, meglevő (szövő, fonó, nemezelő, gyöngyfűző, aprók-tánca) szakkörök mellé indítsunk egy papírhajtogatósat is. Lehetővé tette, segített, és amíg a „Szóraka” vezetője volt, mindvégig támogatott minket, amennyire csak a körülmények engedték.


De miért volt nekem ez fontos? Egyáltalán, hogyan jutott eszembe?


Hát ez a rész az, amit nyugodtan átugorhatsz, - mégis muszáj nagyon régről kezdenem, bő ötvenöt évvel ezelőttről…


A papírhajtogatással, mint korosztályom sok tagja, a családban ismerkedtem meg. Nagymamám tanított hajtogatni, papírt nyírni – ugyanúgy, ahogy a tűvel bánni, már nagyon korán, kisóvodás koromban. Ez akkor természetes volt, hiszen nem volt sok játékunk a nyári labda, ugrókötél, homokozó vödör - lapát - tortaforma, és a téli fakocka-építő, baba, mackó, társasjáték-táblajáték volt az összes. Ezekhez jött még a kertben vadon növő virágokból, növényekből készíthető rövidéletű játék, a konyhai hulladékból faragott játék (hiszitek-e, milyen remek síkbábokat lehetett a zsenge főzőtök fehér héjából faragni?) – és, igen, a papírból készített játék.


A papír leginkább újságpapír volt – de ne gondoljátok, hogy csak rossz minőségű, szakadós újságpapír létezett! Nagymama szövőgyárban dolgozott, és kötelező volt a dolgozóknak előfizetni az orosz „Asszonyok” vagy valami efféle című havi magazinra, amit meglepően jó minőségű papírra nyomtak. Színes melléklete is volt, festmények reprodukciói – ezeket gyűjtöttem, - a papírból pedig remekül lehetett hajtogatni, vágni.


Megtanultam így a Frőbel-iskola alapmodelljeit, a sótartót, forgót, buzogányt, inget, nadrágot, kettőskéményű hajót, fecske-repülőt, - téglalapból a hajót, csákót, kétrekeszes pénztárcát. Mire óvodába kerültem, már sok papírjátékot tudtam hajtogatni. (Ide tartozott a Tulipán, tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán nyitogatós, hajtogatós játék is, szépen megrajzolva, a hajdani, karcolós színes-ceruzákkal szépen kiszínezve. Korán kezdtem rajzolni, és az óvodában jó cserealap volt a hajtogatott sótartó-szerencsemondó vagy a Paprika-Jancsika – cserébe megkaphattam egész délutánra az értékes „simit”, a fából faragott homokozó-lapátkát, amiből valahogy mindig kevesebb volt, mint kellene…)


Édesapám a bajai Ganz-gyárban a villamosmotor-részleget vezette, motorokat tekercseltek. A réztekercselés rétegei között alufóliához hasonló sztaniolcsíkok voltak – a leégett motorról lefejtették a vörösréz-drótot, -az értékes volt, - a sztaniolt már nem lehetett felhasználni másra – de játszani lehetett vele. Nem volt jó szaga – az égett olaj bűze még most is visszarémlik, ha azokra a girlandokra, csillagokra gondolok, amiket abból a fóliából vágtunk ki. Rá kellett csirizelni egy réteg újságpapírra, mert magában nagyon szakadós volt – de együtt már jó tartása lett. Korongokat vágtunk ki, és kettesével hosszú fonalra ragasztottuk, tenyérrel a horgolt terítő recemintájába préseltük – a karácsonyfánkon nem volt sok „bolti” dísz… csak egy pár háborúelőtti, kicsit kopott, de szép…


Az iskola első évei – hát, mit mondjak, változatosak voltak. Kezdtem az első osztályt a zárdában – bár már nem apácanénik tanítottak – aztán a másodikat már – renitens apám ötvenhatos ténykedése miatt kitelepítve – Tiszapalkonyán, az épülő leninvárosi erőmű négy blokkházból álló lakótelepének fabarakk-iskolájában, osztatlan „tantermekben”. Tizenkét alsótagozatos egy pici szobában, ebből ketten voltunk másodikosok… A szél fütyült, hatalmas üres pusztaság volt körülöttünk, a barakkot majd elfújta a vihar… Viszont csodásan lehetett sárkányt eregetni.


Karácsonyra hazalátogattunk Bajára – és én már nem is mentem vissza, furcsa tájszólású iskolatársaim közé. Ismét a zárdába jártam, nagypapám kopott, varrott bőr aktatáskájában hordtam a kölcsön-könyveket, míg meg nem hozta a posta Tiszapalkonyáról az iskolatáskámat…Három évig tartott még a szigor, addig apám nem jöhetett vissza – én nagyszüleimmel laktam, - és hajtogattam, rajzoltam, élvezve a figyelmüket, elismerésüket.


Harmadiktól a bajai Tanítóképző gyakorlóiskolájába jártam – igazából itt ismerkedtem meg a japán papírhajtogatással. A „kistanítónénik” mindig egy kicsit újítóbb szellemben tartották a gyakorlati órákat – és a hagyományos európai hajtogatások mellé a felfújható labda, a felfújható mókusfej, a rókafej, a daru is felkerült a kedvenceim listájára.


Aztán bekerültem a Rudnay Gyula Művészeti Iskolába, és a papírhajtogatás elhalványult a rajzolás, festés mellett. 1971-ben felvételiztem a Pannónia Rajzfilmstúdió éppen akkor alakuló kecskeméti műtermébe – és a szerencsés kevesek közé kerültem, kiket felvettek.


Négy év következett tanulással és munkával – időnk egy részében komolyan tanultuk a mesterséget – és annak szükséges társművészeteit is, zenét, mozgást, - a fennmaradó időben dolgoztunk, a gyakorlatban végigjárva a rajzfilmkészítés minden lépcsőjét. Az ezért kapott honorárium segített átvészelni az első éveket, bár a 860.- Ft-os alapfizetéssel azért sok mindent nem lehetett kezdeni.


Sikerrel levizsgáztam – vizsgafilmemet, az Iciri-picirit Piros Ildikó szinkronizálta, - én ettől kezdve animátorként dolgozhattam, - meg ami munka éppen adódott. Ez volt a magyar animáció hőskora, dolgoztam a János Vitézben, a Mikrobi sorozatban, a második Mézga sorozatban, a TV propaganda-filmsorozataiban (Magyarázzuk a mechanizmust – ez volt a Dr.Agy- sorozat, a Kispolgár-sorozatban. )


Közben összeházasodtam egy kollégával, a sovány rajzfilmes fizetést kalocsai tányérok pingálásával egészítettük ki – nem volt semmink, de fiatalok voltunk.


Jöttek a sorozatok, Cantinflash , (Amigó és barátai,) Egér a Marson, Vízipók-Csodapók, Magyar Népmesék – és jöttek a gyerekek is.


Első csemeténket egy karácsonyi játszóházas foglalkozásra az Erdei Ferenc Műv.házba vitte át a párom – 1979-ben volt ez – egy japán kislány papírhajtogatást tanított. Kecskeméten örvendetesen sok japán kislányt lehetett látni – a Kodály-szemináriumra nemzetközi diáksereg jött össze rendszeresen. Balázsék hajtogattak – több más mellett – egy madarat, egy papagájt. Otthon persze rögtön szétszedte, - és én, bármennyire nagyra voltam a tíz évvel azelőtti tudományommal, nem tudtam vissza-hajtogatni.


Ha akkor, elsőre sikerül az a madár, talán nem lett volna Origami Kör sem. De a sikertelenség annyira felbosszantott, hogy újra meg újra próbálkoztam – és egyre jobban érdekelt ez a rejtélyes foglalatosság. Kérdezgettem az óvónéniket, a főiskolásokat, akik nagyritkán gyerekvigyázni jöttek Balázs mellé, hogy eljuthassunk néha-néha moziba, színházba. Nem volt magyar nyelvű könyv, de megtanultam, és újratanultam néhány modellt.


Összegyűjtöttem néhány saját kezűleg, hártyapapírra átmásolt hajtogatás-leírást, úgy-ahogy levázlatoztam néhány modellt, amit a Szórakaténuszban papírhajtogatás-foglalkozásokon tanítottak – de ez kevés volt. Még, még, még többet szerettem volna.


Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor megjelent egy szép, keményfedeles origami könyv magyar nyelven: Varga-Plesznivy: Hajtogatós. Hááát, még ekkora csalódást!


Nem volt a rajzok mellett magyarázó szöveg, a rajzok torzak voltak, aránytalanok, hamisak, a modellek nem voltak igazán érdekesek.


Pataki Tibor: Papírhajtogatás c. könyve viszont kész kincs volt: szép rajzok, jó szöveg, érthető, áttekinthető szerkezet, érthető jelek, jelölések. Végre valami használható!


A könyvtárból kikölcsönöztem Karlóczainé Kelemen Mariann: Papírmunkák c. két kicsi könyvét – ebben sok klasszikus európai modell volt, de a jelölések is a háború előtti stílust mentették át: nem jelekkel, hanem szöveggel magyarázták a hajtogatás menetét.


Már tudtam, hogy léteznek külföldi, főleg japán origami könyvek, de ezeket nem lehetett nálunk megszerezni. Ez az az időszak volt, amikor tilos volt idegen fizetőeszközt birtokolni, csak a háromévenként engedélyezett külföldi túristaútra utaltak ki némi keményvalutát… A külföldi könyv vagy folyóirat megrendeléséhez Nemzeti Bank engedély kérelem kellett – amit, sajnos, rendre el is utasítottak.


Budapesten az Idegen nyelvű könyvesboltban mégis sikerült két origami könyvet vásárolnom – drága volt, de nagyon örültem neki. Az egyik Robert Harbin: Origami volt, a másik James Sakoda: Origami c. könyve. A Harbin-könyv nagyon jó volt, az egyszerű modellektől – mint pl. a kiskosár, pingvin, elvitt a bonyolult, térbeli formákig, Imádkozó mór, Jackstone – és itt ért a hihetetlen felfedezés: ezeknek a modelleknek szerzőik vannak! Minden modell mellett feltüntette, hogy ki találta ki az adott figurát!


A Sakoda-könyv csalódás volt – inkább művészi, mint használható, csúcsos, szögletes, absztrakt figuráit nem igazán szerettem meg. (Akkor még álmomban sem hittem volna, hogy személyesen is megismerkedhetek majd egyszer James Sakodával)


Egészen odáig azt hittem, hogy ezek a hajtogatások a megfoghatatlan, kideríthetetlen régmúltban gyökereznek, szerzőik, miként a népdaloké, ismeretlenek. Itt gondoltam először arra, hogy talán, talán én is képes lennék valami új hajtogatás kitalálására.


Újabb mérföldkő: kölcsön kaptam egy nagyszerű, színes, angol nyelvű origami könyvet: Eric Kenneway: Origami for Fun. A remek leírások mellett – hajó az üvegben (Dave Brill), Pipa, kinyitható gyufásdoboz (Max Hulme), ékszerek geometrikus formából (Toshie Takahama) megdöbbentő dolgot olvastam: két origami egyesület címe szerepelt a könyvben, ahova bárkinek be lehet lépni – amennyiben képes kifizetni a tagdíjat…


És itt egy hihetetlen szerencsés fordulat következett az életemben – KI TUDTAM FIZETNI A TAGDÍJAT! Addigra már elismert rajzfilmes voltam, sok-sok film volt a hátam-hátunk mögött, ezeket a filmeket, főleg a Vízipókot sok helyre eladták külföldi TV társaságoknak, és a jogdíj pici töredékét – nem, nem MEGKAPTUK, hanem MEGVÁLTHATTUK, vagyis megvehettük forintért a valutát. Ne gondoljatok nagy összegekre, volt, hogy egy dollár alatt volt az egyszeri megváltható devizamennyiség – több pénz ment el a hivatalos levelezésre – de törvényes devizaszámlát nyithattunk, és legálisan költhettünk belőle, szigorú bejelentési kötelezettség mellett, persze.


Hát én nem költöttem el a nehezen összegyűjtött pénzecskémet a Diplomata-áruházban zöldalmaillatú FA-szappanra (ez volt a sláger), vagy szupervékony nylon-harisnyára, vagy dobozos-sörre (akkoriban még az üres sörösdoboz is státusszimbólum volt…) – hanem befizettem a BOS, a brit, és a FRIENDS, az amerikai origami egyesületek tagdíját. 1986-tól büszke tagja voltam ezen egyesületeknek – és máig a BOS tagja vagyok…


Ekkoriban történt, hogy Pesten járva, talán a Nyugati melletti Skálában, a műszaki osztályon ténferegtem, míg párom előhivatta a színes fotókat – (nagy dolog volt ez akkor, nem kellett heteket várni, azonnal kijött a színes papírkép az automata előhívóból) – a sok-sok nagyképernyős tévén egy öreg japán bácsit láttam, aki egy nagyon csinos japán kislánnyal beszélgetett, és közben – hajtogatott! Leragadtam a TV előtt… Akira Yoshizawát kérdezgette a széparcú kis tolmácslány – és mutattak könyveket, modelleket, akciós, harmonikahajtással készült, változtatható formákat, egyszerű, tépettszélű, összegyűrt papírból hajtogatott kutyát… Tökéletesen elvarázsolt. Ez volt az utolsó lökés, - érdeklődésem szinte a megszállottságig jutott.


Akkor már tanítottam is a hajtogatást egy-két éve, abban az iskolában, ahova a gyerekeim jártak. A délutáni napközis foglalkozásokat a szülők segítségével szerették volna kicsit élvezetesebbé tenni, így hát volt, aki sportszakkört vállalt, volt aki főzőcskézőst, agyagozóst, gyöngyfűzőst. Én rajzszakkört szerettem volna vezetni, rengeteg jó ötletem volt a káposzta-nyomdától a fésű-fogkefe spriccelős technikáig – de, sajnos a rajzszakkört elhalászta előlem Hegyi Füstös Laci, akinek Gergő fia szintén oda járt iskolába. Így hát felajánlottam a papírhajtogatást – és tanítottam is, több mint 25 éven át. (Akkor mondtam le ezt is, amikor lemondtam a Magyar Origami Kör vezetéséről. Sokat tanítottam, sokat tettem – mostantól már magamnak hajtogatok, amíg lehet…)


Azt szerettem volna, ha más is bejárja ezt az utat, először tanul, utána tanít – hogy széles körben terjedhessen el ez a nagyon érdekes művészeti ág, melynek hasznosságáról, sokoldalúságáról addigra bőven meggyőződhettem.


Addigra megismerkedhettem jónéhány kedves, érdeklődő óvónővel, tanítónővel – megérett a helyzet egy rendszeres origami-szakkör indítására.


A politikai gyanakvás is enyhült már – addig nyilvántartották a sokszorosításra alkalmas írógépeket, stencilgépeket, hőmásolókat, jelenteni kellett a másolt példányszámot – jaj nehogymá’ redszerellenes röplapokat sokszorsíthassunk… Innentől belépett az üzleti érdek elve: és Kecskeméten, pár lépésre a Szórakaténusz Játékmúzeumtól, és a lakásunktól, az Alföld Áruház oldalában megnyílt egy fénymásoló műhely!


Ennyi dolognak kellett összejátszani ahhoz, hogy esélyünk legyen :


A Magyar Origami Kör megalakítására


Bizony oka van annak, ha néhány ember, egyet gondolva, szakkört, egyesületet alakít. A megalakulás hercehurcával, a fenntartás gonddal jár, nem veszi ezt szívesen vállára senki, hacsak nem hiányzik az a valami olyan nagyon, amit a szakkör, egyesület adni tud.


1988. januárjában azért alakítottuk meg az origami szakkört - felnőttek részére- Kecskeméten, a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhelyben, mert egy feléledő érdeklődés, kíváncsiság kiszolgálására sehol, semmi rendszeres lehetőséget nem találtunk. Pedig az origamiban rejlő művészeti, oktatási, szabadidős, terápiás lehetőségek sokakat izgattak, a művelődési házak, könyvtárak egy-egy alkalmi rendezvénye csak tovább csigázta az érdeklődést, a könyvkiadás pedig: nem tett semmit...


Miért nem tudtunk egymás, egy kis csapat nélkül megbirkózni a papírhajtogatás rejtélyeivel? Ahogy a kötésnél, horgolásnál, a keresztszemes hímzésnél kell egy leolvasható minta, hogy ugyanúgy elkészíthessük a munkadarabot, úgy a papírhajtogatás lépésegymásutánját is rögzíteni kell, lerajzolni, lefényképezni. A múlt századból származó európai papírmunka-hagyományok népmese-szerűen hagyományozódtak nagymamáról unokára a családban, csak a legritkább esetben került elő rajz a kétzsebes pénztárcáról, sótartóról, csákóról, hajóról, ennyit meg is őrzött az emlékezet. De hallottunk papírvirágokról, madarakról, melyek mozgatják a szárnyukat, gömbszerű, több darabból álló térformákról: ezeket hogyan lehet elkészíteni a csákó, hajó, sótartó tudományával?


Egy-egy japán könyv bekerült az országba külföldre is utazó tánccsoportoktól, vendégektől, ezek egyre halványuló másolata (ne feledjük, a stencil, a hőmásolat kora volt ez!) féltett kincs volt, aki kölcsönkaphatta egy délutánra, szerencsésnek érezhette magát, és nekiállhatott selyempapírra átmásolni az alig látható vonalakat.


Amihez nehéz hozzájutnunk, az mindig nagyon értékes, megbecsültebb a drága, de kapható dolgoknál.


Talán túlértékeltük, talán eltaláltuk a valódi értékét, mindenesetre 1988. január 18-án azzal a szándékkal jöttünk össze, 24-en, hogy "Tanuljuk meg, hogy továbbadhassuk az ORIGAMI varázsát!"


A bázist egy-két valódi, és ötvenegynéhány másolat-könyvem jelentette - hajtogatások százaival. Mások is hoztak könyveket, leírásokat: fejtsük meg együtt. Igen, a megfejtésen volt a hangsúly, japánul nem tudtunk, de a rajzok, jelek alapján el kellett igazodnunk.


Minden héten összejöttünk, olyasmit hajtogattunk, amit éppen fel lehetett használni az óvodai, iskolai dekorációnál, vagy tananyagnál, hiszen tagjaink zöme akkor is, most is pedagógus volt.


A tanulásnak a felejtés a párja, és velünk is megesett, hogy a nehezen kibogarászott hajtogatást, mire szükség lett volna rá, nem tudtuk felidézni. Szerencsés egybeesés volt, hogy a fejlődő technika és a sokszorosító-berendezések iránti enyhülő gyanakvás idejét éltük, megnyílt az első nyilvános fénymásoló-műhely a megyeszékhelyen. Kecskeméten, az Alföld Áruházban minden alkalommal lemásolhattuk az aznapi hajtogatás rajzát, mindenki hazavihette, nem felejtődött el már olyan könnyen.


A másolatokból idővel kis gyűjtemény jött össze, használható "puska", melynek nemcsak a szakkör tagjai, de a kollégáik is hasznát vették. Ekkor kezdett elterjedni a hírünk, ekkor keresték meg a Játékmúzeumot messzebbről, az ország távolabbi részéről is azzal, hogy bár a foglalkozásokon a távolság miatt részt venni nem tudnak, de befizetik a részvételi díjat, csak kaphassák meg a leírásokat. Nagyot lendített az ismertségünkön, hogy - rajzfilmesként – megkeresett a Dunántúli Napló riportere, és a rajzfilmjeimről ugyan keveset, de az Origami Körről megállíthatatlanul sokat meséltem. A cikk megjelenésének másnapján már levelet kaptunk Baranyából – nagyon szeretnék megkapni a fénymásolt modell-leírásokat, és ezért boldogan kifizetik a tagdíjat – mely a Szórakaténusz éves bérlete volt…


Nem, nem terveztünk országos egyesületet, eszünkbe sem jutott kilépni a helyi szakkör keretei közül - az igény hozta létre ezt a formát: levelező szakkör, néhány helyi, és nagyon sok távol lakó taggal... Kölcsönkönyvtárunkat is az igény alakította ki: eredeti könyveket nem mertünk postán küldeni, de lefénymásoltuk a lapokat, és az így összefűzött csomagot már kikölcsönözhette a távol lakó. Tucatnyi könyvvel kezdtük, ma már több mint 800 kötetünk van...


Gyarapítja könyvtárunkat az a tagunk, aki lemásolja, elküldi egy-egy újonnan beszerzett origami-könyvét, de havonta gyarapodik az állomány a külföldi egyesületek rendszeres kiadványaival is.


Kéretlenül szakadtak a nyakunkba a feladatok, a megoldásukhoz megpróbáltunk külföldi példákból tanulni, hiszen nagyon sok helyen működik hasonló origami-klub szerte a világban. Megnéztük, ők hogyan oldják meg, milyen a felépítésük, mivel szolgálnak a tagjaiknak - és megkíséreltük mi is, úgy, vagy jobban.


1993. januárjában önálló civil szervezetté, non-profit egyesületté alakultunk. A tagsággal kapcsolatos teendőket, titkárunk, Király Gabi intézte, gazdasági ügyeinket Rimár Zsuzsa, média-titkárunk Haui József volt eleinte, óriási könyvtárunk működtetése az évek során sok tagunk önként vállalt feladata volt: Király Gabriella, Budainé Berkecz Ágota, Váradiné Szilágyi Zsuzsanna, Fazekas Imre és barátnője, Szekér Ferenc és Rimár Zsuzsa, majd Horváth Ákos, - ma Dobóczki Józsefné Zsuzsi birkózik a hatalmas feladattal.


A kiadványainkat az első perctől kezdve én rajzoltam, szerkesztettem, fénymásoltam - és a külföldi kapcsolattartás is az én dolgom volt.


2001-től a kiadvány szerkesztésébe belépett a számítástechnika, és folyamatos segítség-kérésemre végre megjött a válasz: az 1992-es számot Bihari Lajos nagyon tehetséges Körtagunk készítette.


1993-tól a magazin formája megváltozott – a nagy, A4-es formájú kiadványt, melyet a posta hanyag kézbesítési stílusa rendszeresen ronggyá gyűrt, - felváltotta a kemény fedelű, belül 48 oldalas, A5-ös méretű füzet. Ezzel nagyrészt a külföldi kiadványokhoz igazodtunk, ilyen a holland, a brit, a spanyol, az olasz, a német magazin a mai napig is. Persze van példa a nagyméretű magazinokra (japán, amerikai, francia – náluk talán a postás nem tapossa be a postaláda nyílásán a nagyobb borítékot…)


1988-ban, 1989-ben , 90-ben lapokból összeállított negyedéves csomagot kézbesített a postás, 91-92-ben már negyedéves, tűzött, lapozható füzeteket.


1993-2006 végéig az A5-ös méretű, keményfedeles, 48 oldalas füzet jelent meg évente négyszer, ötször, vagy, szerencsés anyagi körülmények között, hatszor. (Amikor négy magazinunk volt egy évben, az ötödik kiadvány a nyári találkozó modellgyűjteménye volt. Ezt később besoroltuk a magazinok sorába).


2007-től az új vezetőséggel új szerkesztő érkezett, Sebők Zsolt levette vállamról a magazinkészítés megterhelő, idegölő, nagy felelősséggel járó munkáját – és ezzel egy új korszak köszöntött be a magazin formájában is.


Visszatért a régi A4-es forma, azzal a különbséggel, hogy az oldalak nem géppapír minőségűek, hanem keményebbek, a gerincük gumiragasztóval összetartott, de szétválaszthatóak, és lyukasztottak, hogy akár külön, téma szerint is lefűzhetőek legyenek.


Remélem, az új idők szele meglegyintette a Magyar Postát is, és szépséges magazinjainkat nem törik használhatatlanná.


Hogyan lehet közénk csöppenni? Elég egy levél vagy egy telefon, és a megadott címre titkárunk máris elküldi az információs levélkét, mellékeli a tagdíj-csekket. Egy éves tagdíjunk nem sokkal haladja meg a 3000.- Ft-ot


24 oldalas, hasznos kiadványaink általában négyszer, de szerencsés esetben többször jelennek meg egy évben, ezeket postán küldjük el tagjainknak. Tagunk az, akinek befizetése beérkezik számlánkra. A befizetést igazoló fénymásolattal lehet belépni a könyvtárba, ahol az első kikölcsönzött anyag általában a 800 kötetes tárgyjegyzék, melyen a sorszámok mellett rövid kivonat is olvasható egy-egy könyvről, hogy könnyebb legyen a választás.


Intézmények is beléphetnek, könyvtárak, óvodák, művelődési házak, közösségek csakúgy megtalálhatók tagjaink között, mint az egyének, felnőttek, gyerekek.


Személyesen a nagy nyári találkozónkon jövünk össze, egy hosszú hétvégére, amikor a kiállítások, hajtogatások és játékok mellett hihetetlen gazdagságú origami-bolt fogadja a vendégeinket, külföldi origami-könyvekkel, japán papírokkal, eszközökkel.


A bolt árukészletének nagyrészét külföldi tagjainknak köszönhetjük.


Visszatekintve az elmúlt húsz évre, sok sikert könyvelhetünk el: az origami szó már nem hangzik idegenül, ma már nem fordulhat elő az, ami két évtizeddel ezelőtt megnevettetet: egy újságcikkben "orgonaművészként" mutattak be. (Az orgonának legalább valami értelme is van...)


Az óvodai, iskolai foglalkozásokon teret nyert az origami, a terápiában, felzárkóztatásban, a stressz-oldásban felismerték szerepét, külföldön is elismerik kreatív alkotóink tehetségét, az origami oktatását már akkreditált tanfolyamokon sajátíthatják el a pedagógusok, - és egyre-másra jelennek meg az origami könyvek, jók és rosszak egyaránt.


Mi hát a Magyar Origami Kör? Egy szolgáltatás, melyet nem "fölülről" javasoltak, hanem "alulról" kényszerítettek ki, melyet mindenki, aki belép, alakíthat, ahol a munkának értéke óriási, de ára nincs - ahol egy hatéves gyerek alkotása ugyanannyit ér, mint egy felnőtté: és ahol mindannyian tegeződünk, mert az origamiban nincs gyerek, nincs felnőtt. Kreatív kezek vannak, és Yoshizawa mester szavai szerint "Egyik kezed az anya, másik kezed az apa, és közöttük a papír a gyermek."


Várunk Téged is a csapatba!


Kricskovics Zsuzsanna,
a Magyar Origami Kör
tiszteletbeli elnöke