Origami találkozó Zetelakán - 2007 augusztus 17-19.- Élménybeszámoló

Második erdélyi origami találkozó Zetelakán – nagyon szubjektív riport

Tizenvalahány éve – Bogi lányom még gimis volt – nem voltunk együtt külföldön a férjemmel. Hol a gyerekek, hol a macskák, kutyák, lakás, kert – vagy a halaszthatatlan munka miatt kellett otthon maradnia, míg én, ha ritkán is, de egy-egy origami-találkozóra eljutottam.
Most egy hosszú hétvégére találtunk pótgazdit a kutyánknak – és Bogiék harmadik, a mi harminckettedik házassági évfordulóját azzal ünnepeltük, hogy Ria – Sebestyén Annamária – szíves meghívására elmentünk Zetelakára.
Ádám vejünk vezetett, - őt pedig Chloé, a GPS – így viszonylag könnyen odataláltunk az Erdély szívében, gyönyörű helyen levő városkába. Riáék kellemes panziójában kaptunk szállást – Dombonjó Panzió, valóban a dombon – gyönyörű kilátással, szívderítően színes virágoskerttel, a barátságos Róna kutyával – és a kelekótya házőrzőtanonc Borgóval – akiből majd kutya lesz, most még csak egy kicsi kölyök.. A baromfiudvarban tyúkok, nyulak, a szomszédban tehénke – és minden ablakból a dombokat, hegyeket látni.

A kicsi udvar megtelt a vendégek autóival hamarosan: Paul és Anett Hassenforder lakókocsija, Wojchiech Burczikék nagy autója, a mi szerény Carinánk mellett hely kellett még a házigazda, János jövő-menő kisteherautójának is. Ez utóbbit gyakran vezette Zsuzsi, aki a Kecskeméten megismert kicsi lányból ifjú hölgy lett, első éves egyetemista – de változatlan kedves, derűs, belevaló, a munkát nem szégyellő leányzó. Nélküle nem tudott volna Ria hova lenni – ő is segített a találkozó szervezésében, előkészítésében, a csomagok ide-oda szállításában, sőt a szállóvendégek ellátásában is.

A találkozó a városka katolikus templomával szemben, a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskolában zajlott. Az iskola névadója egy mártírhalált halt ferences atya. Az iskola maga elsősorban reál tantárgyakra szakosodott, - a folyosókon gyönyörű, faragott keretekben az érettségizett osztályok tablói. Az utóbbi évek végzősei népviseletben fényképezkedtek, jó volt látni a sok szép lányt – viszont feltűnt a fiúk hiánya. Sokkal kevesebb fiú végzett itt, mint lány. . A legújabb tablón örömmel láttuk Sebestyén Zsuzsi képét is.

Milyen az iskola? Egy kis időutazás: mintha saját egykori gimimet láttam volna, kicsit kisebb kiadásban, 40 évvel ezelőtt. Cserépkályhák – és az ablakon kipillantva a rengeteg vágott fa, amivel télen majd fűtik az osztályokat. A falakon a szokásos oktatási kellékek, tablók, képek – nekem egy fa-metszet gyűjtemény tetszett meg (különböző fafajták kb.azonos méretű ágából egy korong, fa-hasítékok, a fa leírása – hiába, itt élnek a famegmunkálás igazi művészei) – férjemnek az tűnt fel, milyen békésen megfér egymástól arasznyira a tábla felett a feszület és egy Micimackós falióra…

Ebben az iskolában jönnek össze az origami itteni rajongói, rendszeresen, - és most már értettem, mit is mondott Ria évekkel ezelőtt, hogy azért hozta el Zsuzsit Kecskemétre, jutalomból, mert minden foglalkozás előtt lement az iskolába, befűteni, hogy ne a hideg teremben kelljen hajtogatniuk…

A találkozó résztvevői legnagyobbrészt fiatalok, egy-két gyerek, de zömmel tini kislány – fiú egy sincs – néhány pedagógus, két nővérke, akik óvodás ill. sérült gyerekekkel foglalkoznak, és remekül használhatják az origamit. (Jácinta nővér – aki egyébként Andrea – origamiból írta szakdolgozatát, és ehhez a segítséget Király Gabitól kapta. Hát, így működik ez…) A felnőttek között kedves ismerősök: Michaela és Monica, Onestiből, a barátaikkal (mindkét férfiember türelmesen végighajtogatta a foglalkozásokat, sőt, a késő estébe nyúló zártkörű szeánszokat is – jól beoltották őket a lányok.). Ők is hoztak kiállítást – egy egész asztalsort megtöltő modellt, melyek között jólesően ismertem meg a saját modelljeimet – használják itt is! – és a pécsi találkozó néhány újdonságát is.
A Burczyk házaspár is nagy helyet elfoglaló, kimondottan dekoratív kiállítási anyagával gyönyörködtette a látogatókat, ugyanúgy, mint a franciák. Paul és Anette nem csupán visszajáró vendégek itt – nekik köszönhető, hogy segítségükkel és biztatásukkal Ria nekivágott az Erdélyi Origami Kör megszervezésének, a foglalkozásoknak, és most már a második találkozó rendezésének. Paulék a romániai forradalom után segíteni jöttek Erdélybe – nem kevés energiát és még több pénzt áldoztak arra, hogy segítsenek valamit elindítani, valami Gazdakör-félét, ami aztán majd saját erejéből munkát és megélhetést nyújt a helybelieknek. Közben – mellékesen – megszerettették az origamit, Riáéknak lehetővé tették, hogy részt vehessenek a magyar találkozókon, papírral, könyvekkel, leírásokkal, sok-sok ötlettel segítve őket.
Nos, az origami úgy tűnik, kezd szárba szökkenni – azt hiszem, Paulék megérdemelnek egy gyönyörűen faragott emléktáblát – itt tették az első hajtásokat Erdélyben… Hihetetlenül szerény emberek,- tőlük ugyan meg nem tudja senki, mit vittek végbe. Valakinek meg kellene írni a történetüket.

Én azonban a találkozó történetét folytatom – elnézést a kitérőkért. A péntek délutáni megnyitóra nemcsak a résztvevőket, hanem bárki érdeklődőt szívesen vártak – szép számmal jöttek is. Megnézték a kiállítást – ahol a „nagyok” mellett jócskán akadt gyerekmunka is. Kelemen Kata, kis kedvencünk, egy tündéri szerény mosolyú, hosszú szőke hajú, nagyon ügyesen hajtogató harmadikos kicsi lány például egy lepkeházat hajtogatott – a lepkék cérnaszálon libegtek a dobozban.

A hivatalos megnyitó után, melyet az iskola igazgatója mondott, Ria beszélt röviden a találkozó céljáról, előzményeiről és a reménybeli folytatásról – négy évenként átköltözne a találkozó a közeli Onestibe, ahol a román lányok szerveznék – ízes beszédét jó volt hallgatni.
Bemutatta a vendégeket, majd két „produkció” következett. Először én „adtam elő” A kapitány hálóinge című, jócskán átdolgozott, népmesei indítású origami-történetet – majd Paul és Anette valódi előadása következett, a szabadság madarának keresése és megtalálásának origamival kísért története.

A foglalkozások két teremben zajlottak, és a megegyezés szerint – hogy senki ne maradjon le semmiről – félidőben vagy a hallgatók, vagy a tanárok helyet cserélnek, és így mindenki mindent megtanulhat.

Paulék a szokott gyűrt hajtogatást tanították – sok-sok szép kerek papírkalap lett az eredmény.
Krystyna és Wojtek nehezebb hajtogatásokkal kezdtek – egy szép doboz és egy csavart rózsa a tetején igazi sikerélmény volt annak, aki megtanulta, - nem kevés időbe került.
Az én foglalkozásaim voltak a legegyszerűbbek – sokat hajtogattunk, nagyon egyszerűeket, és két modell között, pihenés közben „ Jocó bácsi” rajzolt a táblára. A gyerekek egy-egy firkával indítottak, és megmondták, mi legyen belőle – és még a felnőttek is élvezettel nézték, hogy a szinte lehetetlen cikcakkokból valóban ki lehet alakítani azt a figurát, amit rendeltek…
De mivel a táblát minden alkalommal le kellett törölni, és a jópofa rajz így eltűnt – másnap már nagy, A3-as papírra rajzolt, és a megrendelő hazavihette, dedikálva.
Tanítottam az alaphajtogatásokból továbblépő legegyszerűbb két formát: Yoshizawa forgóját sátorból, és a kínai hagyományos „felmászik a majom a fára” modellt batyuból – melyet Bob Neale hozott Kínából az ötvenes években. Beszéltem a modellek történetéről is – erről eddig itt nemigen hallottak.
Hajtogattunk állatfigurákat, Snoopy kutyát, cicát, egeret, - és meghajtogattuk Christoph Mangutch remek perselyét is, amit már rég elfelejtettem, és Szabóné Emmitől újra megtanultam a pécsi találkozón.
Mivel nálam volt a „tanítós táskám”, amivel itt, Kecskeméten szoktam az origami-foglalkozásokra menni, - és az utolsó foglalkozásról még megmaradt egy jó doboznyi cukor, meg néhány jutalom-ezaz, így hát a megszokott, kisiskolás módon vezettem a foglalkozást, kérdésekkel, a jó választ cukorral jutalmazva. Hangosan számoltuk a sarkokat – hasonlítottuk a formákat – bár ezt a módszert jóval kisebb gyerekeknek találtam ki, de jót szórakozott mindenki. A tátogó Vízipók és Vuk cukrot csípett ki a csőrével a tálból – tehát azonnal alkalmaztuk is a meghajtogatott figurát.

Sajnos fotózni keveset volt módom – remélem, Riától majd kapunk néhányat a megnyitóról, a kiállításról és a többi foglalkozásról – én csak akkor tudtam fényképezni, amikor épp nem tanítottam, - vagyis mikor „Jocó bácsi” vitte a műsort.

Kellemes találkozó volt, és érdekes lesz látni, hogy a jövőben mivé növi ki magát a Kör – nagyon sok energiát igényel az életbentartása is, nemhogy a fejlesztése – adja a Jóisten, hogy Riának megmaradjon a kitartása.

Szívből ajánlom mindazoknak, akiket érdekel Erdély, hogy a jövő évi találkozóra nevezzenek be. A közlekedés sokkal jobb, mint 4-5 éve, sokkal jobb utakon autózhatunk. Több helyen kínálnak szállást, a falusi turizmus örvendetes módon erősödik. Ez a része Erdélynek színmagyar – „tömbmagyar”, szakszóval – itt a gyerekek idegen nyelvként tanulják a románt – hátrány is ez a továbbtanulásban. A környék gyönyörű, és viszonylag közel, körben vannak a hagyományos erdélyi látnivalók, Szováta, Parajd, Korond, a Gyilkos tó, a Békás szoros – és még számtalan érdekes hely, történelmi emlék, gyönyörű táj.
Az árak megegyeznek a mi falusi turizmusunk szállás-áraival, az étkezés is nagyjából hasonló árú – inkább olcsóbb, mint drágább – de a boltokban meglepetés érhet. Egy doboz teáért és egy fél liter citromléért csaknem két és félszer annyit fizettem, mint itthon – vége már a romániai olcsóságnak.

Mivel a találkozón kívül ez az utazás nekünk családi ajándék is volt, kirándulással ünnepeltünk – és a szokásos trófeákkal tértünk haza. Korondon persze vettünk kerámiát – ajándék a kutyánkat pátyolgató barátunknak – szalmakalapokat – szükség is volt rájuk, nagyon erős volt a napfény, (egész addig, míg meg nem vettük a kalapokat…), én pedig költséget nem kímélve beszereztem még öt kukoricacsuhéból fonott lábosalátétet, mert a régebbiek kicsit elhasználódtak. Hát így költekeztünk, szerényen… De ami bejön a réven, elvész a vámon, ugyebár – és hát nem tudtam ellenállni a nálunk beszerezhetetlen áfonyának – sőt, egy vödör erdei málna is a csomagtartóban találta magát. Ne tudjátok meg, mennyit fizettem értük.
Itthon aztán, míg én a málnalekvárt kavartam, Jocó tisztogatta az áfonyát – volt abban áfonyalevél, fenyőtű, döglött pók – aki szegény nem bírta a honvágyat, visszavágyott a havasokra… - és az egész konyha hamarosan tintakékben úszott. Jocó két napig olyan volt, mint aki félhosszú kék kesztyűt hord – de az áfonyazselé csodás lett.

A gyerekeknek is volt egy felejthetelen délutánjuk – János, Ria férja, és Barni, a fiuk – informatikus a szakmájára nézve – elindultak gombászni a hegyekbe, egy ARO-val, és Róna kutya kíséretében. A legnagyobb vihar és felhőszakadás persze akkor tört ki, amikor a hegyen már vagy öt kilométerre voltak a kocsitól. Ahogy mentek a zuhogó esőben, Ádám „ráutalólag” megkérdezte, hogy merre is van az autó. János tétovázás nélkül megmutatta az irányt, -nem hiszem, hogy el tudnának tévedni - majd tovább vágtáztak az ellenkező irányba…Ádám szerint ez nem hegymászás volt, hanem terepfutás. Innentől át lehet értékelni a pólókon látható feliratot, melytől én bizony elhúztam a szám szélét: „Székely vagyok, nem piskóta…” Hát ők határozottan nem piskóták…sőt, Róna kutya sem, aki vagy kétszer akkora utat tett meg, mint ők, mert közben jobbra-balra ment még cikkcakkban is. Meghemperedett minden vaddisznódagonyában – a nagyját ugyan lemosta róla a felhőszakadás, de némi szag azért maradt.

Úgy értek haza, bőrig ázva, mint az ürgék – de rengeteg gombát találtak. Később aztán, zuhany, száraz ruha, megfázást megelőző pohárka áfonyapálinka után – jött a gombatisztítás-szeletelés – és az anekdotázás. Borzalmasnál borzalmasabb székely viccek tömegével – anyósviccek is. Úgyhogy próbáltam nem anyósként gondolni magamra, amíg még egyáltalán tudtam gondolkodni a nagy vidámkodás közepette…

Este a búcsúvacsora, melyet a román lányokkal együtt főzött Ria – nyúlpaprikás a la Dombonjó – sós képviselőfánk tésztába kanalazott tejfölös nyúlragu… fenséges volt.

Megkóstoltuk a környéken fakadó számtalan forrás vizét is, egy vasas, savanykás forrásvíz volt a kedvencünk. Remélem, igaz a mondás, hogy aki a forrás vizét issza, azt a szíve visszahozza… Remélem, eljutunk még, jövőre is, Zetelakára.
Köszönjük a barátságot, - kívánjuk, hogy sose keseredjen meg a siker édes íze, minél több sikert arasson az origami – jöjjenek sokan a találkozókra.
Gratulálunk a találkozóhoz!

Zsuzsa